x

a kezdetek

Gyermekkoromban nagyapámtól hallottam a legendát, amely szerint őseink – a szajoli Hegedüsök – elszegényedett nemesek voltak, akiknek egy nagyhatalmú grófi család elbirtokolta a földjeit. Húszas éveim legelején elég nagy volt bennem a kíváncsiság, hogy el is kezdtem kutatni, mi igaz ebből a történetből. Ahogyan a kedves olvasó bizonyára sejti, nagyapám elbeszélése valóságnak bizonyult.

Kellemes emléket adnak a levéltár budai várnegyedben található, rendkívül szép, historizáló stílusú épületében, sok száz éves anyakönyvek tanulmányozásával eltöltött délutánok. Egy idő után felfedeztem, hogy szinte csak nemesi családok leszármazottai ülnek körülöttem a mikrofilmolvasó készülékek előtt, akik hozzám hasonlóan saját családi legendájukat kutatják, a rendszerváltás után ehhez frissen lehetőséghez jutva. Ha már ilyen társaságba kerültem, úgy éreztem, hogy a protokoll, az etikett és az illem terén van némi tanulni valóm, így hát beszereztem az akkoriban frissen megjelent illemtankönyveket, és könyvtárba is ellátogattam a régebbiek átböngészéséért.

Kezdetben nagyon lelkes voltam, azt feltételezvén, hogy amit a jó modor érdekében frissen megtanulok és alkalmazni kezdek, az majd a hétköznapi életemben is a pozitív megítélésemre lesz. Egy idő után szép lassan rá kellett ébrednem, nem teljesen úgy alakulnak az események, ahogyan elképzeltem, mert az illemtankönyvekben leírtakat a mai kor embere szinte alig ismeri, ezért általában csak hátrányokat tapasztaltam. Egyrészt legtöbbször olyan illemszabályokat tartottam be, amelyeket a körülöttem lévők nem ismertek. Ez azt eredményezte, hogy ilyenkor észre sem vették, amit teszek, vagy ha észrevették is, mivel az közömbös volt számukra, legfeljebb csak egy fura különcnek érzékeltek. Másrészt, új tudományom biztosította számomra azt a kellemetlen állapotot, hogy ezentúl felismerjem mások – legtöbbször tudtukon kívüli – velem szembeni udvariatlanságát. Harmadrészt, amikor olyan illemszabályokat tartottam be helyesen, amelyeket a többiek rosszul ismertek, még udvariatlannak is gondoltak, ezt időnként szóvá is tették. Ezért külön meg kellett tanulnom, hogyan kerüljem el ezeket a kényelmetlen helyzeteket, időnként bizonyos illemszabályokat úgy megszegve, hogy pontosan ezáltal ne gondoljanak udvariatlannak. A kezdeti lelkesedés később hosszabb időre alább is hagyott, de ahogyan a családtörténet-kutatásnak köszönhetően eljutottam oda, hogy mind gyakrabban kellett egy nemesi családot is képviselve megjelennem különböző eseményeken és társaságokban, érdeklődésem a viselkedéskultúra irányába vissza is tért. Az illemszabályok ismeretén túl, olyan más területek fontossága is felértékelődött számomra, amelyek a rólam alkotott képet pozitívan befolyásolják. A kommunikáció esetében elengedhetetlen, hogy megtanuljunk helyesen írni – itt a szinte professzionális szabályismeretre gondolok. Továbbá fontos a haladó szintű szövegszerkesztés, a helyes fogalmazás és a helyes beszéd elsajátítása is. Érdemesnek találtam gyakorlatot szerezni a több ember előtt való beszéd terén is; képességeim szerint ezen is igyekeztem javítani. Komoly felkészülést igényelt egy olyan, leginkább „ünnepi jellegű” ruhatár összeállítása is, amely megfelel az elvárásoknak – természetesen, nem az anyagiak tekintetében. Végül, hogy a kép teljes legyen, gondolnom kellett otthonom rendezettségére és felszereltségére is.




TÁRGYMUTATÓ

Copyright © 2019–20 Hegedüs K. Ferenc