x
Természetesen ez a weboldal mindenkinek szól, nem csak nemeseknek. Az esetlegesen provokatívnak ható cím megválasztása
csupán a figyelem felkeltését szolgálja egy sajnálatosan kevesek által gyakorolt viselkedésmód irányába, azonban külön
tekintettel a nemesi leszármazottakra. A viselkedéskultúrának jómagam is a lelkes tanulója vagyok, de ahogyan időm engedi,
igyekszem a megszerzett információt továbbadni, a weboldal tartalmát ennek megfelelően bővíteni. A távlati cél egy
teljesnek mondható, mai korunk követelményeinek megfelelő illemtani útmutató összeállítása, amely minden élethelyzetre
átfogó képet nyújt a kifogástalan viselkedéshez és megjelenéshez. Bízom benne, hogy az itt összegyűjtött tartalom sokak
számára nyújt majd hiánypótló ismereteket.
A protokollt, etikettet és illemet, vagyis a viselkedéskultúrát a matematikához vagy a fizikához hasonlóan szakemberektől,
illetve szakirodalomból érdemes megtanulni. Tévedés azt hinni, hogy már kevés intelligencia önmagában is elegendő ahhoz, hogy
segítség nélkül is helyesen viselkedjünk. Mégis, szinte kivétel nélkül minden embernek van egy határozott, saját elképzelése
arról, mi az illendő magatartás és mi nem, majd ennek megfelelően ítéli meg a társaságában lévők cselekedeteit. A jó modor
azonban nem egy mindenki által azonnal érzékelhető és felismerhető dolog – mint például a szépség –, ezért valójában az egyén
csak mások elvárásaihoz képest tud udvarias vagy udvariatlan lenni. Tévedés az a gyakran tapasztalható feltételezés is, hogy a
tudatlanságból be nem tartott illemszabályok közömbösek lennének az azokat ismerők számára, ezért bizonyára nem is zavaróak.
Ezzel szemben az ilyen fajta bárdolatlanság az esetek nagy részében tiszteletlen, visszataszító vagy komikus magatartás.
Bátorkodom leírni, hogy a száz évvel ezelőtti arisztokrata viselkedésmódhoz képest korunk átlagembere valójában botrányosan
modortalan. A viselkedéskultúra terén elvárt tudást az 1945 előtti időkben kisgyermekkortól kezdve tanították a felsőbb
társadalmi körökben; ez az elit azután követendő példának számított más társadalmi rétegekben is. Később a vagyonát
elvesztett elit azonban kénytelen volt feladni korábbi életmódját. Ennek következtében mai időnkre ez a fajta kultúra szép
lassan szinte teljesen kiveszett a mindennapi életvitelből – még az a része is, amely nem pénz vagy vagyoni helyzet kérdése.
Hogy ez világunk változásával együtt így jó vagy sem, azt mindenki döntse el maga; én a magam részéről azon igyekszem majd,
hogy ebből vissza lehessen hozni valamit.
Különös volt tapasztalnom és ráébrednem – az előzőekből is fakadóan –, hogy a nemesi leszármazottak nagy része ma már nem „nemesi családokban”, hanem „átlagos
családokban” éli életét. Így tehát, a család tagjai általában nem közösen ápolják őseik emlékét, nem együtt tanulmányozzák
– vagy esetleg kutatják is – családjuk múltját, és nem egymással karöltve vesznek részt a nemességhez köthető programokon,
megemlékezéseken. Nemesi leszármazottként a fentiekkel foglalkozni mostanság jellemzően nem több, mint valamiféle
hobbi,
amire még a közeli családtagok – házastárs, utódok – is csak úgy tekintenek, mint más hobbira – pl. a horgászásra, a
pókerezésre vagy a számítógépes játékokkal való időtöltésre – vagyis, ha ők maguk valamiért nem találják azt érdekesnek,
nem sok figyelmet szentelnek neki. Jó példa erre, hogy a nemességhez kötődő bálokba a résztvevők közül sokan egyedül
mennek. Úgy gondolom, ezen a különös helyzeten érdemes lenne változtatni, és az illemtan megfelelő ismerete valamelyest ebben is
segítségre lehet.
Egy ideje nem célom már a beszélgetések során másokat győzködni a jó modor megtanulásának szükségességéről. Ezt bárhogyan is
tenném, mégiscsak azt kellene valahogyan bizonyítani, hogy a beszélgetőpartnerem modortalan, és igenis szüksége van erre.
Akárhogyan alakul is a társalgás, ezzel ellenszenvet váltanék ki magam iránt, ezt pedig nem szeretném. Egyébiránt, pedig ha
egy személy nem érzi a viselkedését az átlagostól eltérőnek, sokszor szinte lehetetlenség meggyőzni arról, hogy változnia
kellene. Ha ugyanis csak egy ember győzködi, hogy baj van vele, úgy véli, inkább azzal az egy emberrel van baj. Így hát,
meghagyom mindenkinek a lehetőséget, hogy saját maga ismerhesse fel, a viselkedéskultúrát érdemes tanulni. A legtöbb embernek
azonban sem indítéka, sem szándéka nincs erre. Ezért fontosnak gondolom az illemtan gyermekkortól való céltudatos tanítását
ösztönözni, mert felnőtt korban már kevés ember tudja ebben a tekintetben „átlépni a saját árnyékát”.
|